Napfényes vasárnap hajnalra virradt, amikor is csörgött az ébresztő, hiszen irány a reptér. Ketten mentünk Budapestre a Liszt Ferenc repülőtérre, ahol két másik társunkkal találkoztunk.
Bennünk volt a hétközi Európa Liga „kudarc” a Wolfsberger ellen, így reméltük, hogy a csapat kárpótol minket érte, ha nem is egy gálával, legalább egy győzelemmel.
Szokásos légitársaságunkkal indultunk meg, ami természetesen kését írt, így izgulhattunk, hogy időben kiérünk e az Olimpicoba.
Délután 2 óra utána szálltunk le a Fiumicino repülőtéren, ami azért kellemetlen, mert már fél 2 előtt ott kellett volna lennünk, de sebaj. Mire kikászálódtunk (futva) a taxikhoz, már fél 3-at mutatott az óra.
Aki ült már Rómában taxiban tudja, hogy nem teljesen olyanok a sofőrök, mint itthon, szóval nyomják a gázt, főleg ha mondod is nekik. Sofőrünk halál nyugodtsággal kérdezte meg, hogy hova megyünk. Elmeséltük neki, majd mikor megkérdezte, hogy mikor kezdődik a meccs és megkapta a választ, mintha szivatni akart volna bennünket, kerülővel vitt minket a stadionba (milan drukker volt a koma) .
Megérkeztünk, már javában ment a himnusz, és csendültek fel a dalok. Testnevelés órán nem rohantam így, de 2 perc késéssel sikerült befutnom a Curva Sud Centraleba (ahová a bérletem szól). Megkerestem az ismerősöket, kérdeztem, hogy mi a helyzet és már ordítottunk is.
A meccset szinte mindenki látta. Kedves játékvezető úr tett arról, hogy újabb 20 évet öregedjünk. 11-es ott, nehéz egyenlítő gól itt, a félidő 1-1 (ismerős eredmény…).
Bíztunk a jobb folytatásban, de semmi nem ment be, vagy nem akart bemenni. Régi nagy kedvencünk (Radja Nainggolan) hazatért, szóval amikor lecserélték óriási tapsvihar fogadta, tekintete végig a kanyarra szegeződött, ahonnan felzendült az Olé lé, O lá lá Radja Nainggolan rigmus. Megtapsolta az őt étetőket, majd lement a pályáról.
A 90. percben valami óriási csoda folytán sikerült begyötörnünk a labdát a kapuba, amire teljesen felrobbant a kanyar, na de jött a csavar. Drága játékvezető úr érvénytelenítette a gólt, amiért mindenki a fejét akarta. (massa tu sei, un figlio di puttana! – énekeltük azért neki).
Ismét egy csalódást keltő eredmény, bandukoltunk ki a stadionból. Amekkora szerencsénk volt, a pizzázó ahova mentünk zárva volt (még ez is …), de találtunk egy másik helyet, ahol Romanista volt a tulaj, így kis beszélgetés, fénykép mutogatás az emlékekről, gyors vacsora és mentünk a reptérre, majd irány haza (szintén késéssel).
Összesen 4 nap alatt közel 3500 km-t tettünk meg nagyjából 24 óra utazással. Sokan kérdezhetitek, hogy megérte-e?
Na ná, hogy kurvára megérte!
